(...valakihez...)

Takarj be, sűrű őszi eső, rejts el, ne lásson a világ.
Ne hallják énekem, mert ki más értené, mint az esti köd, mely befogad és elveszít.
Tavasz volt, amikor egymásra ébredtünk, különös, sokatmondó Tavasz, égi jelekkel, és dallam volt minden fűszál, a kibontakozni akaró Élet zöld-arany csúcsokig ért, és a Mindenség visszfénye felragyogott harmatcseppjeimben, amint jött a reggel.
Öntözted gyökereimet, és én növekedtem partodon, zöldebbek lettek leveleim, és virágot hozhattam a Nap alatt.
És amint föléd hajtott a lágy nyári szél, megláttam tükrödben arcomat.
És Te dallammá formáltad tükörképemet, eget festve a földre, maradtam és mégis vittél, én őriztelek, és mégis engedtelek.
És kiáradtál, én pedig sodrásodba hajolva, együtt ringatóztam hullámaiddal, amikor az Idő szárnyra kelt, és titkos mélyéről életre keltett rég elfeledett álmokat.
Színekre bontottam a napsugarat, és Te gyönyörködtél szivárványos árnyékomban, de jött az ősz, és tudtad már, csak egy nádszál vagyok.

Felébredve, ez már furcsa-idegen táj. Halkan fúj a szél a nyárfák helyén.
Hova lettél, kedves Patak? Kiszáradt föld, ahova ingatag árnyékom vetül.
Hideg, sötét némaság... a szavak elhaltak, a köd elrejti a deres part felett gomolygó, áttetsző, furcsa bánatot.
Szelíd őszi eső... - lassan elmossa a tükrödbe karcolt jeleket, melyeket én hagytam, egy soha-nem-volt nyári estén, Neked.