(Marcal folyó, a vörösiszap-katasztrófa másnapján)

Eljöttem Hozzád... jöttem, sárguló, szürkülő őszi mezőkön, aszfalt-kilométereken át, kémlelve a ködös horizontot, ahol az ártéri fák állnak hallgatagon, jöttem, elszoruló szívvel.

Eltelt egy hónap is talán, mióta erre jártam, és mit sem sejtett akkor még a táj, ártatlan szelídségében az örökkévaló Élet sodrása lüktetett hangtalanul. Nyári estéken, amikor megszólalt a harang a faluszéli mezők felett, a lassan keletre szálló felhők peremén felizzott a múló nap búcsúüzenete, még a temetőkben is színesebb lett a virág, a közeli kocsmában, pohár bor tükrében üzent a holnap: igen, eljövök... bízz... Időtlen, különös, és mégis természetes, egyszerűségében is megfoghatatlan hangulat, melyben áttetsző harmóniában olvadnak össze korok és életek.

Néztem a kis folyót, a víz alatt lassan hajladozó hínárt, a fákat, melyek hallgatagon nyúltak az ég felé, a mezőket, a közeli templomtornyokat, a híd korlátját, az autókat, melyek szenvtelenül, örökké rohantak valahonnan valahová. És az országutat, mely elvitt messze, hívott, és várt, kilométerkövek, falvak, erdők, ott voltak mind, távolságukban is nagyon közel.

És láttalak Téged, láthatatlanul, és hallottam éneked, bár hangod elrejtetted a mezők énekébe, a nyárfák suttogásába, a nád hajladozásába, és dalod együtt szállt az esti harangokkal, a felhőkkel és a szellővel, mely olyan észrevétlen volt, mint egy ki nem mondott gondolat.

És láttalak, igen... tündér-lány alakjában, egyszerre voltál kedves és hallgatag, szelíd és komoly, arcodon a fiatalság ártatlansága és az évezredek mélyének komolysága... elgondolkozó és álmodozó voltál, szemedben titkok fénylettek, a múlt homályba vesző kútjának titkai.

És mosolyod bár őszinte volt, de mégis szomorú. Ismerted a múltat... és őrizted magadban, amit már nem ismerhetett rajtad kívül senki. őrizted a régi világot, a nádasokat, a mély víztükrök, évszázados vén fák öreges nyugalmát, a még szabadon kóborló erek, folyóágak folyton változó, megújuló, öntörvényű, és mégis önmagát folyton feladó, ezerszínű, és lélekben egybeolvadó világát.

És hosszú, szőkésbarna hajadon, mely, mint a fátyol, egybeolvadt a füzekkel és nyárfákkal, egyszerre fénylett a lenyugvó és felkelő Nap, miközben végtelen türelemmel, gondoskodással rendezgetted újjá partjaidat, és ültetted virágaidat, amikor a világ újra és újra elvette azt Tőled.

Sok-sok év telt el... sötétek és világosak, sokszor lehanyatlottál és felemelted fejed megint, hogy amikor a nyárfák kizöldelnek, Te is új életre kelj.

És jött egy nap, mely eltörte álmaidat, jött, hirtelen, és könyörtelenül.

Látnod kellett, amint évtizedek megvalósult álmai, és reményei hullnak szét, mert a rajtad kívül álló erők, melyek elvették régen szabadságodat, melyek lerombolták virágoskertedet, most ismét lecsaptak Rád, hogy a sárba kényszerítsenek.

És láttalak, bár nem kiáltottál, láttalak, ahogy földre omolsz, és szemedben könny csillog, a fájdalom könnyei, az elvesztett tegnapért, a semmibe hulló holnapért... és kérnéd: Segítsetek! - de nem kérsz, csak nézel a távolba, a sárguló fák, elpusztult kis lények milliói felett, mert tudod... mert érted...

Hallgatsz... mert átláttad, hogy ez már nem az a világ, törékeny léted fonalát rideg és távoli kezek fonják, melyek nem látták meg szemedben álmaidat.

Mit mondhatnék Neked, ha üzenhetnék, innen, a hídkorlátról, elszoruló torokkal, de bizakodást színlelve, nem szűnő hittel?
Talán elkopott közhelyeket csak, mert keserűségében és felindultságában mi mást kiálthatna a szív, mint egyszerű szavakat, melyek ősibbek minden szónál, érzéseket, melyek olyanok, mint a nyári zápor, és az őszi eső?
Tarts ki valahogy! - üzenném... itt vagyok, a nyárfák alatt, mint régen... és várlak, várlak mindig, hogy együtt álmodjunk a Nap fényében.
Eljön majd... hiszem, és hidd...
És kezem újra habjaidba merítem... ahogy régen.

Ameirgin - 2010. 10. 06.